Cikkünk az OCTOGON 161-es (2020/5-ös) lapszámából.

A BORD Építész Stúdió által tervezett debreceni Aquaticum Standfürdőt az OCTOGON 161-es (2020/5-ös) lapszámában mutattuk be részletesen. Következzen Martinkó József írása a fürdőről!

Fotó: Palkó György

A víz közege az elvágyódás, a belső utazás tere. Évekkel ezelőtt a CEU könyvesboltjában kezembe került egy építészeti album, ami a két háború közötti hollywoodi medence, strand és filmdíszlet- fürdők kultúrtörténetével foglakozott. Lenyűgözött, hogy az álmok, az érzékiség és az egészséges emberi test reprezentációjának „világszínpada” nem pusztán a római vagy az oszmán török fürdőkultúrán keresztül bír hatalmas szellemi sugárzással a történeti tudatban, hanem a modern tömegkultúrán keresztül a kortárs kultúrában is.

Szokták mondani, hogy a barokk kertművészet előtt senkinek nem jutott volna eszébe levágni a gyepet, hacsak nem az állatainak gyűjtött be takarmányt. Ekkor és a főúri udvarokban kezdődött egy új korszak a flóra és a fauna, valamint a természetben immár nem feloldódni akaró, azt nem csupán megismerni vágyó, hanem birtokolni, egyben átformálni is akaró ember között. A természet és a természettől elidegenedő ember viszonyát a kertek érzékenyen illusztrálják. Ha a vizet, a vizes közeget is természeti lényként definiáljuk, akkor a kertekhez hasonló folyamatot látunk. Másfelől viszont – legyen szó a tengerről, folyókról, tavakról, más természetes vizekről, illetve a mesterséges vizes terek világáról – az emberi kultúra és a víz viszonya mindig hordozott magában valamiféle szakrális, rituális tartalmat is. A tisztaság igényének szakrális vonatkozásai, illetve a rituális megmerítkezés, vagy a természetes és mesterséges vizekhez kapcsolódó egyéb viszony a kulturális antropológia kimeríthetetlen kutatási területe. Gondoljunk a higiénia kultúrtörténetére, a vízparti urbanizáció történetére, a mezőgazdaság történetére, az ipar kultúrtörténetére, a hajózásra vagy a turizmusra – a víz főszerepe elvitathatatlan.

Fotók: Illés Anna

Nem meglepő módon Makovecz fürdői (is), uszodái (is) mindig templomok. De akik jártak már Peter Zumthor fürdőépületében Valsban, Graubunden kantonban, a svájci hegyek között, azok mind a szakrális megtisztulás élményről számolnak be. Kritikánk számára Zumthor épülete már csak azért is megkerülhetetlen hivatkozási pont – noha egy termálfürdőről van szó, nem strandfürdőről –, mert a kortárs építészet, sőt a minimalizmus építészeti nyelvét használja, ugyanakkor a szürke kőépület mesterséges barlangtereibe az Alpok hegyeinek rideg alapanyagát építi be, és ebből a szempontból a természeti környezet része képes maradni.

Kertművészet, természeti környezet és fürdőkultúra sajátos fúzióját illusztrálja a most átadott, Debrecen-Nagyerdei Aquaticum. Ez a megállapítás végeredményben a tervező, Bordás Péter intenciójával cseng össze, miszerint a strand épületegyüttesének fő eleme – bizonyos tekintetben a strand egésze – egy park átirata, aminek leglátványosabb eleme mintha egy parksáv kilencven fokkal történő elforgatása lenne. Némiképpen vitatkozva Zubreczki Dávid blogján megjelenő kritikájával, véleményem szerint az Aquaticum építészetének fókuszában nem a technológia, víztechnika, végső soron az indusztriális építészet logikája bír meghatározó jelentőséggel, nem is ragadnék meg a parkátirat-hasonlatnál, a tematikus kert-olvasatnál, hanem kissé tágítva a képet, a vizet, a Nagyerdőt és Debrecen városát, az alföldi régiót tenném meg kritikám főszereplőivé. A vizet nem pusztán természeti lényként leírva, hanem a víz és a modernitás (posztmodern, metamodern [Luke Turner], kozmodern [Christian Moraru], liquid modernity, cseppfolyós modernitás [Zygmunt Bauman] stb.) emberének viszonyát feltárva az épület kapcsán.

Fotó: Palkó György

Először is válasszunk nézőpontot! Debrecen városa, ez az „alföldi metropolisz” Debrecenből nem látszik. Dombok, hegyek, Tisza- part híján ebben a városban a horizontális látószög a meghatározó. Még mindig lenyűgöző tapasztalat, hogy a Hortobágyon minden gémeskút gémje, minden istálló, juhakol, magasles, apró facsoport jel, vizuális és szemiotikai forradalom, égbetörő, égbe mutató kiáltvány. Hiába a Nagytemplom ikertornya vagy az azt ellenpontozó, a cívis hagyományt a szocializmus kifinomultságával dekonstruálni vágyó 22 emeletes toronyház a Piac utca (aka Vöröshadsereg útja) másik végpontján, a Nagyállomásnál, ezt a –város kollektív tudatába beépült horizontalitást – megtörni nem lehet. Sőt, hiába hívták meg a város elöljárói a 2010-es EKF-pályázat kapcsán Yoshio Taniguchi japán építészt, hogy kétszáz méter magas Üveghegyet építsen a városban, valószínűleg ezen a helyzeten az sem változtatott volna.

Bordás Péterék jól érzékelik, hogy noha a város lakóinak kollektív tudatalattijában talán élő vágykép a vertikális elszakadás, a horizontális nézőpont felülírása, a város morfológiai értelemben erre nem alkalmas, bele kell ebbe törődni.

Írom ezt azért, mert a BORD Építész Stúdió finom érzékkel rátalált arra, hogy a síkvidéki város síkjának megemelése nem pontszerű építményekkel képzelhető el, hanem annak a belátásával, hogy a városban található hatalmas kiterjedésű Nagyerdő zárt lombkoronaszintje egy elemelt síkká, egy magaslati layerré áll össze. Régi igazság: fák alatt sétálva mindig az égre, a magasba fordul a tekintet. Az általuk tervezett Nagyerdei Stadion körül kanyargó, a fák koronaszintjébe emelkedő rámparendszer, a lombkoronák felett párafoltként, felhőként lebegő stadionsziluett ennek a felismerésnek volt az első eleme. De a város északi, tulajdonképpen a Nagyerdő északi határán található, Pallagon felépült és konkrétan az erdő fáinak zárt legszélső sorára komponált Nemzetközi Iskola épületénél is ez a felemelt, természetes sík, ez a szintezés vált orientálóvá. Fantasztikus építészeti meglátás, aminek tudatosítása az egyébként a biomorf jegyekkel gazdagított, de alapvetően strukturalista szemléletű Bordás Pétert tehetségét dicséri.

Fotók: Illés Anna

Ezt a logikát folytatva a nagyerdei strand építészetében is a medencék földszintje és a lombkoronaszinthez igazodó kiemelés, felemelés kettőssége válik meghatározóvá, minek következtében az alsó szintre rálátás nyílik, így egyfajta képpé szerveződik a strand medencéinek rendszere, a vízfelületek foltszerű hálózata. Jól látszik az ortogonális tervezői nézőpont dominanciája a strandfürdőről készült drónfotókon is. Így a víz nem pusztán a belemerülő test érzéki, érzékszervi megtapasztalásában kap szerepet, hanem látványként is. Nem szeretném, ha félreértenék az olvasók, de a 196 méter hosszú, 26 méter széles, 12 méteres magasságban körbefutó napozóteraszról nyíló látványból, a képekbe szerveződő építészetből újabb következtetés vezethető le. Vizualizált, az önreprezentációnak hatalmas teret biztosító közösségi médiavilágban az vagy, aminek láttatni tudod magad. Miközben a strand építészeti rendszere nagyszerűen kezeli a gépészet, a kiszolgáló épületek elrejtésének problémáját, és kitűnő választ ad a mindent olcsó vurstlivá silányító vízicsúszda-hurkák látványának elrejtésére is, azzal együtt

olyan vizuális környezetet, olyan morfológiát teremt az építészet eszközeivel, mintha a tervezők fejében mindig ott járna az Insta- és szelfikultúra nyomán kialakuló elvárásra adandó válasz lehetősége is. Barlangjaiban, a medencék öbleiben, a repkénnyel futtatott, természetesnek ható (szikla)ormai, szurdokai, a falakon csorgó vizek, vízesések között a fürdőző vendég egy meseszép helyszínre szervezett ázsiai dzsungeltúrán érezheti magát.

Tényleg ne értsenek félre, mert ez ettől még nem Disneyland, nem üres díszlet, hanem annak felismerése, hogy a strandok hűsítő vagy éppen gyógyító vizeinek érzéki érintése már nem elég egy „fapados utazásokon” világot látott nyaralónak. Magasabb annál korunk emberének ingerküszöbe, hogy a látvány ne „dolgozzon rá”, ne utaljon arra a képi világra is, amiben a Facebookon, az Instagramon naponta „képzeletben” utazik. Mesterséges eszközökkel ugyan, de a parknál, kertnél több, egyfajta megidézett táji környezetté áll össze a strand, amelyre a teraszról kitűnő és kitűnően fényképezhető rálátás nyílik. Így már nem indusztriális elemnek hat a terasz tartószerkezete sem, hiszen a vízhez kapcsolódó mérnöki tárgyak között a hajó és a híd a legjellegzetesebb.

Fotó: Palkó György

Ebben a narratívában tematizálódik tehát a debreceni strand, mint ahogyan Zumthor és még sokan tematizálnak-tematizáltak hasonló épületek tervezésekor. Kockázatos és kifinomult program, ami pontos arányérzéket követel a tervezőktől, de úgy érzem, a víz különféle hőfokai, megjelenési formái, színei, sebességei, pezsgései, bugyogásai, hullámzása, csorgása, permetezése és a modern tömegkultúra hatásai alatt élő ember vágyai, igényei találhatnak megfelelő épített környezetben egymásra itt.

Aquaticum Strandfürdő, Debrecen
Tervezés éve: 2017-2018
Átadás éve: 2020
Összes nettó vízfelület: 5624 m2
Generál tervezés: BORD ÉPÍTÉSZ STÚDIÓ Vezető tervező: BORDÁS PÉTER
Koordináló építész: KISS DALMA
Építész tervezők: BARÁTH DÁNIEL, BELÁNYI ZSOLT, GULYÁS RÓBERT, GYÁRFÁS NOÉMI, HINDY DOROTTYA, ILLÉS ANNA, LENTE ARTÚR, LENTE-PAPP LINDA, MEZEY TAMÁS, MÓSER BALÁZS, PÜSPÖKI GYÖRGYI, TÓTH VIOLA, ULMANN ISTVÁN, ZSÓLYOMI RÉKA, ZIH KATA
Kert- és tájtervezés: DOMA-TARCSÁNYI JUDIT, WALDMANN ANDREA, BŐCS BEATRIX
Épületvillamossági tervező: ARTREA CONSULTING
Gépészeti tervezés: HOLLÓKÖVI ZOLTÁN (BORD ÉPÜLETGÉPÉSZ STÚDIÓ)
Tartószerkezeti tervezés: DEZSŐ ZSIGMOND
Látványtervek: ÖLBEY ZOLTÁN
Az üveg felületek mintájának tervezője: SZŐNYEGI ZSÓFIA textil tervező képzőművész
Megbízó: DEBRECENI GYÓGYFÜRDŐ KFT.




Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.

Kapcsolódó cikkek

A háború utáni szocialista építészet a visegrádi országokban

A háború utáni szocialista építészet a visegrádi országokban

A fenti alcímmel nyitják ma meg az Iconic Ruins? kiállítást Debrecenben.

Már elérhető az idei DECODE pályázati kiírása

Már elérhető az idei DECODE pályázati kiírása

Fiatal alkotók munkáit várják építészet és művészet kategóriában.

Fák között, hullámok hátán a debreceni Aquaticum Strandfürdőben

Fák között, hullámok hátán a debreceni Aquaticum Strandfürdőben

Cikkünk az OCTOGON 161-es (2020/5-ös) lapszámából.

Hirdetés